„egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a túloldalon”
De hogyan csináld, hogy TE MAGAD tényleg csak egy szárnycsapás maradj, és ne változz át elefánt-toporzékolásba??
Végülis sikeresen zárult az egyéni fejlesztésem az oviban. A óvónéni nagyon dicsérgetett, a gyerekek nem akartak elengedni, én meg elég szomorkás voltam, hogy el kell jönnöm, hiszen nagyon jól éreztem magamat köztük.
Magamhoz híven elég sok dolgot hagytam az utolsó napra, így a nagy értékelést és a tanácsadást is.
De az is az én formámhoz tartozik, hogy pont aznap nem jött K. (így az édesanyja sem), akivel végig foglalkoztam. Így az óvónéninek akartam elmondani, hogy miket tanácsolok, mit javasolnék a továbbiakban.
Amikor átgondoltam ezt az egészet, hogy mégis ki vagyok én, mit tanultam eddig a szakmámban, hogy mi közöm K.-hez, és hogy ehhez képest mit szeretnék mondani nekik, meg voltam róla győződve, hogy csak egy kis szárnycsapás leszek, és csak remélhetem, hogy talán egyszer majd tornádót idézek elő...
Ám a gyakorlatban ez nem így volt.
Ezek a javaslatok azért nem kis dolgok, főleg olyan embereknek kimondva, akik nem 35 órát foglalkoznak K.-val (mint én), hanem akár egy egész életen át. És leginkább akkor tűnnek hatalmasnak, hogy ha az embernek egy szóból már rögtön a legrosszabb, 12 oldalas variáció jut az eszébe...
Próbáltam így, próbáltam úgy, próbáltam tudományosan, próbáltam barátságosan, próbáltam aggódóan, próbáltam flegmán... de bárhonnan közelítettem, úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban.
Minden szavam, amit én csak szárnylibbentésnek szántam, értékes kristálypoharakat rombolt volna, ha nyitott fülekre talál. De nem talált.
Az emberek sokszor tényleg nem hallják meg azt, amit nem szeretnének. Ezt az önvédelmi mechanizmust őseinktől tanultuk, a mi leszármazottjaink pedig tőlünk fogják. De vajon hatásos ez a védelem?
Biztos jobb nekünk az, ha nem tudunk valamiről, mint az, hogy megtudjuk az igazságot, és ha nagyon fáj is, akkor is megtanulunk szembenézni vele, és fordítani rajta??!
Én azt mondom, jobb nyitott szemmel, folyamatosan alakulva és tanulva, tisztán látva élni, mint behunyt szemmel, tapogatózva "kibekkelni" ezt a kis időt a Földön.
Ne féljetek tehát szembeszállni az élet gondjaival, mert igenis meg tudjátok csinálni, le tudjátok őket küzdeni!
Nekem pedig van még egy utlosó esélyem a jövő héten, hogy ezt másokkal is elhitessem.
SZURKOLJATOK!
Teljesen egyetértek ezzel: a valósággal a legjobb szembenézni, még ha fáj is!És ezután lehet tenni azért, hogy jobb legyen..
VálaszTörlésPuszi: D1